| És ekkor megszólalt a csengő…
Szerelemkép
Történelem óra. Lia és a többi osztálytársa Egyiptomról tanulnak. Szerette ezt a tananyagot, és ez a hely volt a kedvence, mindig szerette volna megtudni, hogy ha közvetlenül egy piramis alá áll, és felnéz az égre, az tényleg aranyszínű nyílnak tűnik-e, de most valahogy nem tudott figyelni. Kinézett az ablakon és hallgatta, ahogy az eső veri az ablakot, miközben süt a nap, s ennek egy gyönyörű szivárvány az eredménye a domb tetején álló templom felett. Lia imádott fényképezni, főként ilyen természeti szépségeket, épületeket. Szinte ritkaságnak számított azzal, hogy hagyományos fényképezőt használt digitális helyett, de ő úgy érezte, hogy a leggyönyörűbb fotókat mégis a filmtekercs tudja megörökíteni. Anyai dédapja és apai nagyapja is nagy fotósok voltak, rengeteg kiegészítő volt a gépeikhez, színes lencsék, és hasonlók. Tátott szájjal nézegette a szebbnél szebb képeiket. Természetesen, a most keletkező szivárvány is nagyon magával ragadta. Alig várta, hogy szünet legyen, és lefotózhassa. Óra végén már nagyon izgett-mozgott, mire végre meghallotta a most szentnek tűnő csengő hangját. Felkapta a táskáját, és szinte mindenkit félrelökve rohant az ablakhoz. Kinyitotta, hogy az üveg ne tükröződjön vissza, és elővette a fényképezőgépet. Szerencsésnek érezte magát, mert a szivárvány nemhogy megmaradt, de még erősebb is lett. 3-4 képet is készített. A folyosón lévő székeken egy barna hajú fiú nézte mosolyogva, de nem akarta megzavarni a lányt a munkájában, ezért arra várt, hogy befejezze. Új volt itt, nem rég iratkozott még csak be, és a szimpatikus lányt megfelelőnek találta ahhoz, hogy vele barátkozzon meg legelőször.
A fiú néhány napja költözött ide egy másik városból, a családjával együtt. Szeretett volna ott maradni, ott volt minden ismerőse, barátja. Nem szerette a túl nagy változásokat a mindennapjaiban, de az új hely, az új környezet, az új iskola és az új emberek talán az életét is megváltoztathatják. A középiskola után valami szakmát szeretett volna kitanulni, és meg is elégedett volna vele, de a szülei folyton a jogásznak készülő nővérét hozták fel példaként. Kicsit zavarta ez, hiszen mégiscsak az ő élete, ő dönti el, mit szeretne. Mára azonban meggyőzte magát, hogy az új gimnázium után komolyabb főiskolásra, vagy akár egyetemre kellene mennie, és ez a kitűnő eredményei miatt nem is lehetetlen. Most viszont nem a jövőre gondolt, hanem azon morfondírozott, hogy ma miért kellett erre a fél napra bejönnie, és rögtön a dolgok közepébe vágva az ötödik órával kezdeni az új környezet megismerését, felfedezését; miért nem kezdhetett mindent az elejéről holnap, az első órán. Így tehát, csak várt volna, hogy benépesedjen a folyosó és rátaláljon az osztálytársakra, de a fotózó lány teljesen levette a lábáról. A fényképezésről eszébe jutott egy név, amit egy pályázati fotón látott, és arra gondolt, talán ő lehet az. Úgy gondolta, nem veszít semmit, ha megszólítja.
- Szia! Ugye, te vagy Szedlák Amália? – kérdezte.
- Igen – mondta a lány meglepve.
- Margit néni az emeletről lejövet elejtett néhányat a pályázatra készült fotókból, kíváncsiságból megnéztem őket, és a te képed a fák lombjai közt kibukkanó kék égről megfogott.
- Tényleg? – kérdezte lelkesedve, és leült a magas, karcsú fiú mellé.
- Igen. Valahogy olyan furcsa érzéssel töltött el.
Lia maga elé nézve próbálta eltakarni elpiruló arcát. A fiú is tetszett neki, tehát nagyon jól esett a dicsérete. Nagyon kíváncsi volt, hogy hívják, amit félve meg is kérdezett.
- Ne haragudj, tuskó vagyok, ezzel kellett volna kezdenem! – mondta, majd felállt Lia elé és tréfásan meghajolt, aztán egy puszit nyomott a lány kezére. – Hölgyem, a nevem ifj. Vitai Kornél! A barátaimnak csak Kormi.
Lia elmosolyodott, és furcsa érzéssel töltötte el, ugyanis Kormi még mindig fogta a kezét. Érezte, hogy remeg. Magában mérgelődött, hogy miért nem tudta előre, hogy találkoznak, mert akkor megpróbálta volna magát egy kissé rendbe tenni. A göndör haja úgy nézett ki, mintha világosbarna rugók állnának ki a fejéből, és a körmeiről a lakk félig lepattogzott már, ezért mikor ez eszébe jutott, megpróbálta minél előbb kitépni a kezét Kormi keze közül, de a fiú leült mellé, és az ujjait az ő ujjai közé csúsztatta, a másik kezével pedig beletúrt a kócos fürtökbe, majd megdicsérte azokat. Lia valahogy már nem akarta elengedni őt. Szerencsére ez nagyszünet volt, húszperces, így több idejük volt beszélgetni.
- Ha ilyen szépen fotózol – kezdte Kormi –, miért csak a város dolgait örökíted meg? Őszintén szólva, a te képeid teljesen más szemszögből mutatja be, úgy, ahogy azt egy hétköznapi ember nem venné észre. Láttam ám a képeket az interneten! De miért nem utazol? Sok szép hely van itt az országban, és a szomszédos országokban is.
Lia azonban erre elszomorodott, és csak megrántotta a vállát. Nem merte elárulni, hogy elég szegény családból származik, az édesapja még kicsi korában elhagyta, így az édesanyja egyedül nevelte, és ráadásul most a beteg nagymamáját is ő ápolja. Nincs pénze utazásokra, még a tankönyveket is édesanyja egyik barátnőjétől kölcsönkért pénzből vették meg. Félt, hogyha ezt elmondja neki, nem lesz a kapcsolatukból semmi, hiszen ki akarna egy olyan lánnyal járni, aki még zsebpénzt sem kap?
- Hosszú történet… - nagyot sóhajtott.
- Rendben. Akkor majd iskola után találkozunk és elmeséled, ugyanis már csak néhány perc van a szünetből. De ezt mindenképp meg szeretném kérdezni: apukám szállító, és a hétvégén Lengyelországba megy. Nekem semmi kedvem menni, egésznap csak ott zsibbadni a teherautóban. De ha esetleg eljönnél, az jó lenne. Csinálhatnál sok képet!
Lia szeme erre felcsillant, de egy kicsit félt elfogadni az ajánlatot. Nem szeretett volna egyből visszaélni Kormi kedvességével. Beleszeretett, és bár úgy érezte, hogy az érzés kölcsönös, még sosem járt senkivel, így nem tudta, mit is tegyen. Abban sem hitt, hogy létezik szerelem első látásra egészen idáig. Most viszont valahogy megváltozott nem csak a véleménye, de úgy érezte, minden. Majdnem minden barátnőjének és osztálytársának volt már valakije, de ő azt gondolta, hogy sosem veszi majd őt észre senki. Nem is reménykedett, és mivel eddig még nem volt szerelmes, nem tudta, milyen érzés, így nem hiányolta. Most azonban azt kívánta, hogy a szünet sose érjen véget. Ránézett az órára, és látta, hogy már 2 perc múlva kezd az óra, így gyorsan felugrott, és elköszönt. Kormi azonban még elkapta a kezét.
- Lia! Szeretlek! – mondta.
A lány csak döbbenten nézett.
- Én is! – mondta végül, és egy puszit adott Kormi arcára. – Órák után várj meg az ebédlőnél!
Kormi rábólintott, és a lány elkezdett szaladni a terembe. Érezte, hogy hevesen dobog a szíve, és valami furcsa, de jó érzés tölti el. Talán ez a szerelem?
- Lia, történt valami? – kérdezte Gabi, a legjobb barátnője aggódva, amikor a zavart, piros arcú lány beesett a terembe.
Lia egyenesen a nyakába borult.
- Gabi! Azt hiszem, szerelmes vagyok! Csodálatos érzés! Szeretem őt, szeretem! – mondta boldogan.
- Rendben, értem én, vagyis nem, de majd ezt elmagyarázod. Pakolj elő, mert mindjárt jön Németh tanár úr!
Lia bólintott, leült a helyére, kidobálta a matek füzetet, vonalzót, számológépet és ceruzáit. Kinézett az ablakon és Kormit látta az udvaron focizni a végzősökkel, majd integettek egymásnak. És ekkor megszólalt a csengő…
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
